A közelmúltban többször belefutottam abba, hogy nem tudunk mit kezdeni az elismerésekkel. A minap gofri vásárlás közben ért az élmény: bár már nagyon régen (hónapok óta) nem jártam arra, a srác emlékezett rá, hogy milyen finomságot szoktam vinni – a főnöknek. A zsigeri reakcióm az öröm volt: lám, ennyi vásárló között is figyel az egyénekre, rám is. Úgy gondolom ez elismerésre méltó, így ki is hangosítottam neki (az én egyik elsődleges szeretetnyelvem az elismerő szavak): szuper vagy, hogy ilyen sok idő után is emlékeztél mit szoktam kérni. Az általános tendenciával találkoztam: lefagyott. Nézett rám nagy szemekkel, és lesírt róla, hogy nem tudja mi van.. Tiltakozzon, köszönje meg, vagy valahogy derítse ki, hogy mit akarok. Pedig én csak pontosan annyit akartam, amit közöltem. Tények mentén elismertem a teljesítményét.
Sajnos manapság arra nevel minket a külvilág, hogy minden pozitív mögött valami hátsó szándékot feltételezzünk. Illetve arra, hogy amit ösztönből (vagy profitért – legyen az pénz, vagy öröm) működtetünk az evidens, alapállapot, nem j
ár érte dicséret. Lássuk meg: ha folyamatosan arra helyezzük a hangsúlyt, hogy a javítanivalók miatt nem érdemeljük meg az elismeréseket, akkor a hiány fogja jellemezni az életünket. Engedjük meg magunknak, hogy az élet ajándékai megérkezhessenek hozzánk, akár egy pillanatnyi öröm erejéig: pl. valaki észrevette, hogy törődő vagyok.
Magunkat - is – könnyebb szidni, mint szembedicsérni, de próbáljátok ki milyen az, ha számotokra apróságnak tűnő dolgokért elismerést adtok magatoknak.. csodálatos élményekben lesz részetek 😇
Comments