Néha elvisszük magunkat, vagy hagyjuk elvinni magunkat a végső határig. Addig, ahonnan már nem tudunk másból adni, csak a saját húsunkból és vérünkből. Az önvalónkból, a lényegünkből. Ebben a helyzetben az adás már nem jótétemény, hanem mártíromság. Mert még mindig nem tudunk nemet mondani, mert még mindig pörgetjük magunkat abba, hogy mások jól legyenek. Ebből aztán generálódik a feszkó, a köcsögölés mások felé, és talán az is előfordul, hogy olyanok isszák meg a levét, akik amúgy nem is tehetnek róla.
Mert elértünk a határig. És talán már át is estünk rajta, vagy átrántottak, vagy éppen próbálkoznak vele. És feszít a belső kín, hogy ez nem a valós énünk, miért kívánjuk pokolra a külvilágot. Ez az az idő, amikor szűkölve ülnénk le háttal a világnak, vagy vonulnánk el hagyjálbékén állapotban mindenki elől.
Ismerd fel. Ismerd fel a jelet, és sóhajtsd ki magadból. Emeld fel a fejed, és nézz fel a végtelen kékségre, vagy a végtelen, csillagokkal teleszórt sötétségre. Szabad sírni. Szabad nem segíteni másoknak. Szabad eljutni a határig, és megállni előtte. Akkor is szabad, amikor valaki más is a határán van, és te sajnálod. Szabad időt kérni. Szabad megélni, hogy most nem vagy erős. Szabad elfogadni, hogy neked is vannak korlátaid. Szabad kínodban kinevetni a helyzetet, és benne magadat. Szabad felismerni, hogy egy korábbi döntés már nem időszerű. Szabad változtatni a döntésen. Szabad lehetőségeket biztosítani magadnak. Szabad elkeseredni, és szabad kilátástalannak érezni mindent. Szabad segítséget kérni. Szabad segítséget elfogadni.
Szabad önmagad választani. Szabad önmagad választani. Szabad önmagad választani.
Comentarios