Néha elvisszük magunkat, vagy hagyjuk elvinni magunkat a végsÅ‘ határig. Addig, ahonnan már nem tudunk másból adni, csak a saját húsunkból és vérünkbÅ‘l. Az önvalónkból, a lényegünkbÅ‘l. Ebben a helyzetben az adás már nem jótétemény, hanem mártÃromság. Mert még mindig nem tudunk nemet mondani, mert még mindig pörgetjük magunkat abba, hogy mások jól legyenek. EbbÅ‘l aztán generálódik a feszkó, a köcsögölés mások felé, és talán az is elÅ‘fordul, hogy olyanok isszák meg a levét, akik amúgy nem is tehetnek róla.
Mert elértünk a határig. És talán már át is estünk rajta, vagy átrántottak, vagy éppen próbálkoznak vele. És feszÃt a belsÅ‘ kÃn, hogy ez nem a valós énünk, miért kÃvánjuk pokolra a külvilágot. Ez az az idÅ‘, amikor szűkölve ülnénk le háttal a világnak, vagy vonulnánk el hagyjálbékén állapotban mindenki elÅ‘l.
Ismerd fel. Ismerd fel a jelet, és sóhajtsd ki magadból. Emeld fel a fejed, és nézz fel a végtelen kékségre, vagy a végtelen, csillagokkal teleszórt sötétségre. Szabad sÃrni. Szabad nem segÃteni másoknak. Szabad eljutni a határig, és megállni elÅ‘tte. Akkor is szabad, amikor valaki más is a határán van, és te sajnálod. Szabad idÅ‘t kérni. Szabad megélni, hogy most nem vagy erÅ‘s. Szabad elfogadni, hogy neked is vannak korlátaid. Szabad kÃnodban kinevetni a helyzetet, és benne magadat. Szabad felismerni, hogy egy korábbi döntés már nem idÅ‘szerű. Szabad változtatni a döntésen. Szabad lehetÅ‘ségeket biztosÃtani magadnak. Szabad elkeseredni, és szabad kilátástalannak érezni mindent. Szabad segÃtséget kérni. Szabad segÃtséget elfogadni.
Szabad önmagad választani. Szabad önmagad választani. Szabad önmagad választani.