Törődés - mártír szerep

A legfőbb törődés belülről fakad. Ha én szeretek valakit, akkor érte mindent megtennék. Mindent, ami erőmből engedtetik.

Az erőmet viszont nekem kell beosztani. Vajon mennyit tudok adni, ha feláldozom magamból erőn felül mindenemet?

Hosszútávon mikor vagyok önzőbb? Ha hagyom, hogy elhordjanak belőlem mindent, és a nincsből szűkölve próbálok tovább szolgáltatni, ami nem lesz már közel sem minőségi.. vagy akkor, amikor még időben törődni kezdek a saját jól-létemmel, miáltal másokhoz később szívesebben, örömmel, és minőségileg tudok kapcsolódni?!

A mártír szerep csak erkölcsi fölénybe tesz másokkal szemben, ami egyik félnek sem jó. Én belepusztulok a folytonos adásba, a másik pedig nem kapja azt a minőséget, ami boldoggá tenné, cserébe viszont lehet bűntudata amiatt, hogy a fejére olvasom: erőn felül tettem érted.

Ahhoz, hogy egy tiszta szerződésben éljen a kapcsolatunk, melyben mindkét fél be tud rendeződni a maga szerepébe, hogy egymást támogatva fejlődhessünk az élet bármely területén, nekem magamat kell előre sorolnom. Ez valójában nem önzés, hanem az önszeretet egy olyan formája, amely lehetővé teszi azt, hogy az adás örömével működjünk, és ne kényszerből.

Bármilyen jellegű kapcsolatra igaz, hogy a törődés akkor tud igazán értékes lenni, ha szívből jön, és nem a büntető-jutalmazó rendszer folyománya. Azért teszek meg érted dolgokat, mert így akarom, és nem azért, mert várok, vagy remélek tőled valamit.

Hiszen te is önként adod.