Voltál már úgy, hogy a beszélgetőpartnered egyszercsak - gúnyosan - rádmorrant, hogy "egyszer ezt már elmondtam!!", vagy "az imént beszéltünk róla!" - és te csak állsz döbbenten a reakció hevességét tekintve? Hiszen - számodra - aprónak tűnő dolgon siklottál át, és közben nem fikkantottad meg senki macskáját. Bevallom, én sokszor nem értettem mit követtem el. Tudok szétszórt lenni, elvarázsolt, lepkés, de igenis büszke vagyok arra, hogy figyelek másokra. Viszont az én elsődleges szeretetnyelvem, bizony, nem a minőségi idő.
A partner (mindegy, hogy barát/kolléga/párkapcsolat/rokon) ilyenkor a legbelsőbb késztetését hangosítja ki: 'beszéltem hozzád, és te nem értőn figyeltél rám, nem emlékszel mit mondtam, pedig számomra fontos, hogy ilyenkor csak rám koncentrálj'. Talán nem is tudja miért bosszantja igazából, talán csak ösztönből, zsigerből indul a reakció, amitől te leiskolázottnak, megalázottnak, esetleg igazságtalanul leszidottnak érzed magad (ebből aztán csodálatos játszmák indulhatnak, remekül felépített adok-kapokkal). Holott valószínűleg csak annyi történik, hogy ő az osztatlan figyelem nyomán érzi, hogy szeretik, és ebben a helyzetben ez nem volt számára adott, az utólag elsikkadt információkat tekintve.
Egy gyengéden elhangzó, "ne haragudj, máskor megpróbálok jobban odafigyelni, mert fontos amit mondasz" mondat el tudja simítani a feszült energiákat, és utána már játszma nélkül lehet megbeszélni - szeretet alapon - az elvárásokat, és azok kielégítését.
Comentarios