Vannak olyan pillanatok, amikor rálátunk a másik folyamataira, kívülről szemlélve több minden felfedezhető, és objektívabban ítélhető meg. Ezt - sok esetben - meg is oszthatjuk a beszélgetőpartnerrel, segítséget, támogatást nyújtva - a köztünk levő kapcsolat jellegétől függően.
Azonban mit érzünk akkor, amikor minden rálátásra, és ötletre érkezik válaszul egy "de..."?!?
Eleinte újabb és újabb felvetéssel megpróbáljuk 'felnyitni' a másik szemét, ha van bennünk olyan késztetés, hogy segítsük őt. Lehet, hogy ezt a végtelenségig el tudnánk vinni, mindig reflektálva a másik védekezési metódusaira, azonban érdemes végiggondolni, hogy az az energia, melyet ebbe fektetünk, megéri-e. Hiszen ha a másik tagadásban van, vakfoltjai kapcsán csak megmagyarázni, védekezni képes, mi nem oldhatjuk meg helyette a problémáit. És nem vihetjük helyette a terheit sem. A megmentő szerep sohasem hálás, és egy idő után már elvárássá válnak azok a tevékenységek, melyeket önzetlen nyújtottunk. A másik meggyőzése, saját mutyijából való kivakarása nem a mi dolgunk. Nem kell a világot meggyőzni - vélt vagy valós - igazunkról, tiszteljük egymás folyamatait, véleményét, meggyőződését. A véleménykülönbözőség nem saját személyünk bírálata, nem degradálása nézőpontunknak, kölcsönös tisztelet esetén csak annyi, amennyinek lennie kell: eltérő látásmód az adott helyzetre. Hagyjuk meg egymás szabadságát, és tiszteljük saját határainkat, energiabefektetéseinket :)
Comentarios