Azon gondolkoztam, hogy mennyire nem törődünk azzal, hogy ki is tekint ránk vissza, amikor szembenézünk önmagunkkal. Rögtön kész az ítélet, hogy karikás, táskás, fáradt, etc.. Ám az ugyanúgy igaz, hogy csodás, ragyogó, inspiratív. Ez viszont már annyira nehezen jön.
Amikor fizikai, és/vagy lelki tartalékaink lemerülnek, rendkívüli módon vágyunk a külvilág visszacsatolására, valami tartalmas „löketre”, ami túllendít a lehangoló pillanatokon. Ott csücsülünk az ordító hiányban, és szinte szűkölünk az adagért.. ami nem más, mint az elismerés – ’pont úgy vagy jó, ahogy vagy’. Sokszor azonban nem jön. És egyre tátongóbb, ijesztőbb az üresség, az az izoláltnak érzett tér, melyben némán vergődünk, olyan impulzusokat várva, melyek nem érkeznek meg. Jön az önvád, a ’nem vagyok elég jó’, az ’engem nem szeret senki’, a ’rohadjon meg az egész világ, pedig mit meg nem teszek értetek’, és egyre mélyebbre keveredünk a negatív spirállal. Fut a program, és nincs leállításra lehetőség. Fut a program, és szanaszét barmolja az önbecsülésünket, az önbizalmunkat, végtelen gócot formálva belőlünk. Már minden impulzus lepereg, végül már csak az atomrobbanás tudná újratölteni a tartalékokat, mert a hiány újabb és újabb hiányokat szül a szűkölő, löketváró kommunikációnk nyomán. Egy idő után azonban megszokjuk az általános rosszat, és ahhoz mérünk mindent. Így lesz a rosszból az átlag, és a nagyon rosszból az ’éppen elviselhető’. Az első lépés, hogy meglássuk a lépcsőt a gödör alján. Egyetlen lépcsőfokot csupán. Ehhez mankó az empátia, önmagunk irányába. Át kell látni, hogy nincs olyan ember a földön, akinek nincs pozitív tulajdonsága. Keressük meg magunkban azt az elsőt, amit fel tudunk lelni, és dicsérjük meg magunkat érte. Majd kutassunk egy újabb után, bármily csekélynek tűnik, és ismerjük el magunkban. Az önmagunknak nyújtott impulzus nem egoizmus és nem álszentség. Az egy tiszta szövetség, elismerése önnön értékeinknek. Saját valónk az az első személy, aki képes változtatni a helyzeten, az egyetlen, aki valójában képes arra, hogy megadja azt, amire szükség van. Beszélgessünk magunkkal, szeretet alapon kutassunk összetételeink után, ha a külvilágtól várjuk a pozitív megerősítést (mert valójában arra van szükség, és nem piszkálásra), akkor önmagunkat se hátráltassuk önvádakkal.
Tudom, hogy nehéz.. a legnehezebb lentről elindulni. Azonban jó hír, hogy senki más nem kell hozzá, csak TE. Benned pedig egy döntés: mától empátiával fordulsz magad irányába. Akkor is, ha az első pillanatokban nehéz lesz kikapcsolni a régi programokat. Ez egy folyamat. Melynek minden lépése emel.
Comments